Sajnálom!

Sajnálom, de a blog ideiglenesen szünetel személyes okok miatt. Köszi a megértést.

5. rész

Élek! Visszatértem a kőkorszakból, a net nélküli világból kemény 1 órára, és ezt is RÁTOK, kedves olvasóimra fogom szentelni :D Na szóval, ott tartottam, hogy Köszönöm a pipákat, és azt az egy komit is, amit kaptam, mert tényleg nagyon sokat jelent számomra. De nem húzom az időt.. nézzük az új részt! :D Jó olvasást! (U.I.: PIPÁKAT,KOMIKAT,FELIRATKOZÓKAT várom!)

A Nap már alig-alig simogatta bőröm, miközben a városháza lépcsőjén koldultam. Az alul lyukas kis fém poharamban épp csak egy kevés pénz volt, melyet azok az emberek adtak, akik megsajnáltak. Lassan felálltam, felvettem a táskámat, amiben a ruhám volt, és egy pár cipő télre, majd mezítláb elindultam egy neves étteremhez, ahol talán a gazdagabb emberek adakozóbbak lesznek.
  Néha már a kocsik dudálása, az emberek káromkodása megőrjített, ilyenkor próbáltam minél messzebbre menni tőlük. Nem mindig sikerült...sajnos. Volt olyan eset - nem is egyszer -, hogy megvertek, és ott hagytak, de kórházba sohasem mentem. Volt, mikor megkéseltek, a hegek még ma is tapinthatóak... a testem egy roncs, ahogy a lelkem, és azt életem is....
  Perceket vagy talán órákat sétáltam, mire az étteremhez értem, s a Nap sugarai már nem simogatták a bőrömet...beesteledett. Az emberek elsuhantak mellettem, néhányuktól hallottam, hogy összesúgnak mögöttem, és a "büdös csöves" címszóval illetnek, de már megszoktam. Igaz, eleinte nagyon rosszul esett, és néha megkönnyeztem, de ez mostanra elmúlt. Kocsik dudáltak, egy gyerek sírt, egy másik pedig kiabált.
  Az étterem sarkánál leültem, elővettem a kis fém poharamat, és kinyújtottam a kezem. Nem láttam semmit, de tudtam, hogy sok ember megy el mellettem, ám egyik sem szánt meg. Mindegyik pökhendi ember tízezreket hagy az étteremben, de nekem a a negyedét nem adnák oda. Az egyik pillanatban arra lettem figyelmes, hogy a bordám alá egy rúgást mértek, majd még egyet és még egyet. Nem tudtam mit csinálni. Újra megvertek. Pár perc múlva már a hátamat is rugdosták, a szemeimből patakokban folyt a könny a fájdalom hatására.
  Már a szitkozódásokat sem értettem rendesen, az érzékeim egyre tompultak, ami azt jelentette, hogy kezdem elveszíteni az eszméletem. Egy rúgást mért a gyomorszájamba, mire felordítottam, majd elveszítettem az eszméletem. Már nem éreztem a fájdalmat, nem hallottam a bántó szavakat, nem fáztam...talán meghaltam. Nekem már mindegy. Talán megváltás lenne a halál.
  Mikor magamhoz tértem, még mindig az étterem előtt feküdtem. Hallottam az emberek hangját, de a Nap simogatását nem éreztem a bőrömön, tehát még este van. Lassan felültem, amely nagy fájdalommal járt, majd felálltam. A jobb lábamba fájdalom nyílalt, a szemembe könnyek gyűltek. Ugrálva indultam el a legközelebbi buszmegálló felé, ahol majd lefekszem a padra, és álomba merülök. A bal lábam már fájt az ugrálástól, a talpam nem egy kő sértette fel ügyetlenkedésem miatt. Éreztem, ahogy a vér beborítja lábfejem, de nem érdekelt. Egyszer rosszul ugrottam, és az útra estem...a kocsik elé. Hallottam a fékcsikorgást, amely dudálással járt. Közel volt, nem tudott megállni. Ám a következő pillanatban valaki megragadta a karom, és félrehúzott.
-Héj, Jól vagy? - kérdezte, mire bólintottam, majd újra elveszítettem az eszméletem.
  Legközelebb, mikor felébredtem kórházban voltam, ezt a szagból állapítottam meg. Kinyitottam a szemem, de nem láttam semmit. Azt akartam, hogy felébredjek, hisz ez nem lehet a valóság...ez csak egy rossz álom.
  Valaki megfogta a kezem, és megszorította. Megijedtem. Ki lehet az, aki itt van? Féltem, egészen addig, amíg nem szólalt meg.
-Lexa, igyál egy kicsit - valószínűleg a poharat tartotta elém, és várta, hogy elvegyem. Kinyújtottam a kezem, mire belerakta, a számhoz emeltem, és az egészet megittam.
-Köszönöm! - hálálkodtam. - Megmondanád, hogy kerültem ide? És, hogy egyáltalán hol vagyok?
-Én hoztalak be, egy magánklinikán vagy, mert elájultál, és a testedet szinte mindenhol zúzódások, és sebek borítják - magyarázta meg. Pár pillanatig hallgattam, majd suttogva megszólaltam.
-Nekem nem kellene itt lennem. Nekem meg kellene halnom. Miért húztál el a kocsi elől?
-Mert...nem tudom. Nem tudtam volna végig nézni, ahogy elütnek egy embert - suttogta Ő is.
Ekkor nyitott be az orvos.
-Áhh, Lexa, felébredtél? - az orvos a hangja alapján öreg volt. - Én Dr. Smith vagyok. A testeden zúzódások, és sebek vannak. És sajnálattal kell közölnöm - itt már halkabban beszélt -, de a látásodat is elveszítetted.
-Azt már egy éve - suttogtam alig halhatóan. - Mikor mehetek el? - kérdeztem.
-Akár most is - mondta a doki. - De kérem, egyen és igyon rendesen, alacsony a vérnyomása, szóval vigyázzon magára - ó, ha ön tudná, milyen lehetetlent kér tőlem.
-Megpróbálom - mondtam mosolyogva.
-Viszont látásra! - köszönt el, mire biccentettem. Az ajtó csukódott, én pedig egyedül maradtam...legalábbis azt hittem, de Ő bent maradt.
-Sajnálom - suttogta.
-Nem kell - mosolyogtam. - Megtanultam vele élni.
-Gyere, hazaviszlek. Hol laksz? - kérdezte.
-Az utcán - suttogtam lehajtott fejjel.

4. rész

Sziasztooook! :DD Meghoztam az új részt, DE mielőtt az jönne, előtte meg szeretném köszönni azt az egy komit, aminek nagyon örültem, és a pipákat is *-* Remélem most sem felejtetek el nyomot hagyni magatok után. :D Jó olvasást a részhez! :) (U.I.: PIPÁKAT, KOMIKA, FELIRATKOZÓKAT mééég mindig várok! :D)

Fejem a hang irányába fordítottam, mintha látnék valamit is, majd megszólaltam.
-Csak...kijöttem sétálni. Igazad van, már otthon kellene lennem - suttogtam lehajtott fejjel. Hallottam egy-két léptet a kövekkel leszórt úton, majd a pad, melyen ültem megmozdult, ezzel jelezve, hogy újabb súly nehezedett rá.
-Nem ilyenkor kellene sétálnod. Már késő van - suttogta ő is, mintha csak félnénk, hogy valaki meghallhat minket.
-Igen, valóban.
-Liam vagyok - osztotta meg velem a nevét, mely igen ismerős volt számomra, de nem tudtam hova kötni. Bárcsak láttam volna az arcát, de megfosztottak látásomtól, sajnos.
-Alexandra - még mindig nem fordultam felé, nem volt értelme, de ez feltűnt neki.
-Miért nem nézel rám? Talán ilyen ijesztő lennék? - viccelte el a dolgot. Ó, ha tudnád, hogy nem látlak. Fejem felé fordítottam, és próbáltam arra koncentrálni, hogy ne nézzek el mellette.
  Tudod, kedves olvasóm, szerintem elég ciki lenne, ha egy srác azt kéri, hogy nézzek rá, én pedig mondjuk a mellette lévő villanyoszlopra nézek, és megszólalok: ,,Hmm, milyen szexi vagy".... Na az ciki lenne. De most vissza a jelenbe.
  -Így jobb? - kérdeztem rá.
-Szépek a szemeid. Természetes kék? - Ahh... ennél hülyébb kérdést feltenni. Elmosolyodtam.
-Igen, természetes - a vegyszer csinálta, amit a szemembe öntöttek egy éve...fejeztem be magamba. - De lassan ideje mennem. Apám mérges lesz rám - hazudtam neki.
-Hazakísérlek - ajánlotta fel.
-Nem kell - tiltakoztam hevesen.
-Akkor megadod a telefonszámod? - nincs telefonom, de amúgy is minek az neked? Kérdeztem magamban. Ki kell találnom valamit.
-Bocsi, de nem.
-És, talán...holnap találkozhatnánk valahol? - kérdezte félénken.
-Én itt leszek - mosolyogtam rá, majd felálltam a padról. - Jó éjt! - köszöntem el, s elindultam...valamerre.
 

***

Az éjszakát egy buszmegállóban töltöttem egy padon. Nem a legkényelmesebb "ágy", de ez van, ezt kell szeretni.

  A tegnap összekoldult pénzből vettem magamnak két kiflit, és pár szelet szalámit. A boltos nagyon kedves velem, mikor betévedek, de nincs pénzem, akkor is ad valami kis ételt. Ő annyit tud rólam, hogy elszöktem, és megvakítottak. Ő próbál vigyázni rám, de nem engedem neki. Meg van a saját gondja, nem kellek neki még én is.

  Mikor kisétáltam a boltból, éreztem a Nap melegítő sugarait a testemen, amelyet úgy szerettem. Sajnos nem sokára beköszönt az ősz, a nappalok esősebbek lesznek, az éjszakák pedig hidegebbek, nekem pedig kell egy állandó "lakhelyet" keresnem. 

  Lassan sétáltam az úton, majd leültem egy buszmegállóba, ahol a hangok alapján sokan voltak. Eszegetni kezdtem az aznapi ételem, miközben azon gondolkodtam, hogy tegnap este Liam, hogy nem vette észre a szakadt ruhám, a lenőtt hajam, amelyet már régen nem fésültem, a csomók milliói "költöztek" bele, melyet lehetetlen nem észrevenni. Az pedig lehetetlen, hogy mégis meglátta, de nem érdekelte. Mindenkit taszít a külsőm. Szerintem csak megsajnált. Igen, biztosan ez történt, így nem is megyek el ma este a parkba. Nincs értelme.

3. rész

Sziasztok! :) Örülök, hogy (véééégre) pipáltatok... :D  Most fog kezdődni a történet szerintem igazából, ugyanis, most jövünk a jelenbe. Szóval olvassátok figyelemmel ezt a részt is! :) Jó olvasást hozzá! (U.I: Pipák,komik, feliratkozók jöhetnek. Nem sértődök meg :P)

*2013.08.16.*

  Egy éve szöktem el otthonról. Egy éve lakom az utcán. Egy éve vagyok vak... Igen, azok a szemetek elvették a látásom. Azt a kínzó fájdalmat soha, senkinek nem kívánom. Ahogy azt a vegyszert a szemembe csepegtették, az égető érzés felemésztett. Sikítottam, ahogy tudtam, de senki nem hallott. Az erdő közepére vittek egy házba, és miután elvették a látásom...megerőszakoltak, majd kidobtak az utcára. Egy öreg bácsi hívta ki hozzám a mentősöket, akik a kórházban ellátták a sebeim, de a szememmel nem tudtak mit csinálni, így végleg elvesztettem a látásom. Bedugtak egy árvaházba, de megszöktem, nem fogok ott élni, akkor már inkább az utca. Sokan lenéznek, hogy milyen fiatal vagyok, mégis az utcán vagyok, de vannak olyanok is, akik megsajnálnak, és adnak egy kevés pénzt, amely elég talán egy szelet kenyérre, de az is több, mint a semmi. Voltak olyan napok is, mikor egyáltalán nem ettem huzamosabb ideig...

  Ma is ugyan az a ruha van rajtam, mint egy éve, amit azon a napon kaptam a hölgytől. Már nem emlékszem a nevére, sajnos. Már nem volt olyan gyönyörű, mint akkor. Lyukak tarkították, több helyen szét szakadt....    

   Egy ház oldalának támaszkodva ültem a földön, és csak gondolkodtam. A fiatalok újra, mint minden nap, odajöttek hozzám, és beszólogattak, elvették azt a kevés pénzt, ami ételre kellett volna. Lassan felálltam, és elindultam. Nem volt fehér botom, sem semmim. Csak az érzékeimre számíthattam, amely nem volt a legjobb egy ekkora városban. Sok emberbe beleütköztem, és a bocsánatkérések után folytattam utam. Egy év alatt kiismertem ezt a várost, és már tudom, hogy egy helyről egy másikra hogy jutok el.

  Már a stadionnál voltam. Igen, annál a stadionnál. Hirtelen sikításokat hallottam, amelyek előttem voltak, de nem foglalkoztam velük. Odamentem a falhoz, mint akkor, és leültem. Ugyan olyan volt, mint akkor, de mégis más.  Nem láttam már a gyönyörű eget, a lemenő Napot. Sajnos fürdeni is csak ritkán tudok, mivel nincs hol laknom. És pénzt kérek ételre. Csak ezek változtak...hmm, milyen hamar romlott el az életem.

  Ha egy éve, akkor nem szököm el otthonról, még mindig lenne tető a fejem felett, és nem kellene megküzdenem az ételért, a túlélésért.

-Kérem, asszonyom! Menjen el innen - ugyan az, mint egy évvel ezelőtt. A férfi megfogta a karom, és újra kidobott a stadion menedékéből. 

  És most, te kedves olvasóm, arra számítasz, hogy újra feltűnik az az öt fiú, és megváltozik az életem. Igen, titkon én is erre számítottam, de nem jött oda hozzám senki. Lehetséges, sőt biztos voltam benne, hogy több százan vannak körülöttem, de senki nem törődött velem. Sajnos ez az élet... egy nagyon kemény élet.

  Lassan elindultam abba a parkba, ahol utoljára láttam a csillagos eget. Az út alatt hallottam a madarakat csicsergését, mely mindig lenyugtatott. Hallottam a rohanó embereket, az autók dudálását, a lábam alatt lévő kövek súrlódását. Úgy éreztem, újra látok. 

  A parkba érve leültem egy eldugottabb helyen lévő padra, ahol semmilyen zajt nem észleltem, csak a madarak csicsergését, a falevelek suhogását, amint a szél megfújja őket. Lábaimat felhúztam a padra, és átkaroltam őket, majd fejem hátravetettem, és az égbolt felé fordítottam. Nem éreztem a Nap simogatását, és az idő is kissé lehűlt. Újra éjszaka van. Újra félhetek, hogy melyik részeg fog nekem támadni. Az éjszaka számomra kihívás, melyet csak néhányszor vesztettem el, akkor is néhány ütéssel megúsztam. Gondolataimból egy hang zökkentett ki.

-Mit keres egy lány ilyen későn idekint? Otthon kellene már lenned - a hang megnyugtatott. Kellemes volt.

 

2. rész

Sziasztok! Íme az új rész. Nem tudom, hogy olvassa-e valaki ezt a blogot, de örülnék pár kommentnek, hogy tetszik-e az, amit csinálok vagy sem. Öm következő rész nem tudom mikor esedékes, de sietek majd vele. Jó olvasást hozzá, és ne felejtsetek el komizni, pipálni, és feliratkozni! :)

Az a valaki, aki behúzott nem más volt, mint a rövid barna hajú fiú.
-Megőrültél? - kérdezett rá.
-Én csak el akartam menni - motyogtam lesütött tekintettel. - A magánszférámban vagy - szólaltam meg, ugyanis nagyon, ismétlem NAGYON közel volt hozzám.
Hülyén nézett rám ,majd megrázta a fejét, és eltávolodott. Elindult a többi fiúhoz, engem is magával húzva.
-Harry, el akart menni. Csinálj már vele valamit - mondta a fiú, aki idehozott.
-Had menjen. Nincs jogunk itt tartani őt... - mondta a göndör hajú fiú, ezek szerint Harry.
Pár percig néma csend lett, majd megszólaltam.
-Amúgy ti kik vagytok? - a kérdés már nagyon fúrta az oldalam, és egyszerűen muszáj volt megkérdeznem.
Álluk a földet súrolta, majd a szőkeség felől hallottam valami hangot.
-One Direction - nyögte ki.
-Ja, az az öt buzi? - hoppáááá, ezt kimondtam?! - uhh, öhm, bocsi.
Nem mondtak semmit, csak elmentek. Úgy éreztem, muszáj bocsánatot kérnem tőlük. De, hisz már megtettem... Jajj, de jó. Akkor indulás el innen. A táskám a hátamra dobtam, majd elindultam egy nagydarab őr felé, és megkérdeztem, merre található a hátsókijárat.Ő készségesen megmutatta, majd elköszöntem tőle.   
   Megvártam míg elmegy, majd még egyszer visszanéztem, mint a filmekben, tudjátok?! Ott most jön az a rész, hogy a fiú a lány után fut, hogy ne menjen el, és megcsókolja, és minden happy, és 10 gyereket szül a csaj, és ja... Aha... a filmekben. A folyosó viszont kihalt volt. Még egy légy sem repült át rajta.
   Na itt volt az ideje, hogy kilépjek a One Direction életéből. Lenyomtam a kilincset, és elindultam valamerre.
   Az eső már elállt, így nem kellett félnem, hogy elázok, és elolvadok. Hogy én mennyire utálom azokat az embereket, akik "Jézusom, esik az eső, most mi lesz velem?" vagy "Jézusom, szét megy a hajam wáááááá!'. Hogy tépjelek meg... cukorból vagy, hogy fél egy kis víztől? Ahj.. Bocsánat a kirohanásaimért, sajnos ez vagyok én. Egy lány, aki elszökött otthonról, nincs semmije, se lakása, se pénze, és magában beszél. Egyre jobb nem? Te kedves olvasóm, kérlek írd meg véleményed, hogy normálisnak tartasz-e, mert én nem tartom magam annak.
  Na, de  térjünk vissza a jelenbe. Csak sétáltam, és sétáltam. Sok klub előtt mentem el, amelyek körül fiatalok tömege volt. Szinte az összes fiú megbámult, de őszintén, ebben a ruhában én is megbámulnám magam... Elsétáltam bezárt boltok előtt ,melyekben 1-1 lámpa adott fényt vagy esetleg semmi, és vak sötét volt. Fel néztem az égre, már a csillagok is ragyogtak a Hold körül, aki tekintélyt parancsolóan nézett rájuk. A park, ahol sétáltam tele volt fákkal, csak a szél süvítését lehetett hallani. Fényt csak az utcai lámpák és a csillagos égbolt adott. Leültem egy padra, táskám magam mellé ejtettem, majd gondolataimba mélyedtem.
  Talán ott kellet volna maradnom a fiúkkal, és kihasználni őket. Nem, az nem én lettem volna. Igaz, hogy apámat megloptam, de nem volt más lehetőségem. El kellett jönnöm onnan, mert halálra vert volna. Vajon eszébe jutottam? Kerestet már? Vagy észre sem vette, hogy eltűntem? Egyszer biztos vagyok benne, hogy megfogja keserülni azt, amit tett velem. Megesküszöm, itt és most Neked kedves olvasó.
  Hirtelen egy kezet éreztem meg a számon. mely hátra húzott. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, s a kéz a számon is akadályozott ebben. Fejemen egy ütést éreztem, majd minden elsötétült. Már nem láttam a csillagos eget, sem a gyönyörű parkot, ahol voltam.... Elájultam.

1. rész

   Már hét óra körül is lehetett, mikor az egyszer rám szakadt az ég. Hát ez remek - gondoltam magamban. Leültem egy fedett stadion mellett, hogy ne ázzak meg. Elővettem a telefonom, bedugtam a fülhallgatóm, és zenét kezdtem hallgatni. Szemeim becsuktam, fejem a falnak vetettem, és elmerültem a gondolataimban. Vajon jó ötlet volt eljönni otthonról? Apám észrevette már, hogy eltűntem? Ha igen, mit csinált? Gondolataimból az zökkentett ki, hogy valaki megkopogtatta a vállam. Kinyitottam szemeim, mire egy nagy darab hármasszekrény ember állt előttem. Kihúztam a fülest, mire megszólalt:

-Kisasszony, kérem távozzon!  A koncert csak kilenc órakor kezdődik. Addig a fiúknak készülődniük kell - mi van? Miről hablatyol?

-Uram, nézze. Azt hiszem, itt egy hatalmas tévedés van. Én csak...

-Igen látni akarja őket, mint a többi tinilány, de majd csak koncert után lehet - mondta tovább.

-Nem. Ön nem ért meg engem. Én csak az eső elől jöttem be ide, hogy ne ázzak el - ekkor vettem észre, hogy angolul társalgok a férfivel. - Kérem, nincs hol laknom - itt elborult az agya.

-Én megértem, de ne a fiúknál keressen menedéket. Most pedig - ragadta meg a karom. és felráncigált a földről. - TŰNÉS! - ordította, és hajított egyet rajtam, mire én a földön kötöttem ki újra. 

Magyarul kezdtem el káromkodni, minél cifrábbakat ordítottam, úgy sem érti. Pár perc múlva öt srác tűnt fel a stadion ajtajában, akik csak annyit láttak, hogy egy lány az esőben állva üvölt egy emberrel.

-Mi folyik itt? - kérdezte angolul az egyik fiú.

-Nem akartam szarrá ázni, ezért behúzódtam oda - mutattam a férfi felé -, de jött ez a vadállat, és kidobott az esőre - sírtam el magam. Igen, elsírtam magam. -Inkább verne egész nap az apám, minthogy ez legyen... Hülyeség volt eljönnöm otthonról. Semmit nem érek egyedül a világban... - és ekkor ugrott be... én ezt mind kimondtam hangosan angolul.... A fiúk rám néztek, majd egymásra.
  Arra eszméltem fel, hogy a stadionban vagyok egy széken, ahol az öt fiú vesz körül. Semmi nem érdekelt... Játszottam a nagy lányt, hogy elszököm otthonról, és hűha... Most bármit megtennék, hogy otthon legyek. Nem érdekelne, ha apám agyon verne, ha naponta leinná magát, ha megakarna erőszakolni - mert volt ilyen. Elgyengültem.
-Van valakid az apádon kívül? - kérdezte az egyik, mire megráztam a fejem. Ők elmentek beszélgetni, de nem maradtam gyedül. Egy nő jött oda hozzám.
-Szia, Lou vagyok, a fiúk fodrásza. Gyere kerítünk neked száraz ruhát - mosolygott rám barátságosan, majd megfogta a kezem, és húzni kezdett a.... valamerre. Szőke haja, fekete csőfarmere, fehér békejeles felsője, és megnyugtató külseje boldogságot, kedvességet sugárzott. Egy öltözőbe mentünk be, ahol női ruhák voltak. Oda adott egy fekete harisnyát, fekete gyönyörű koktélruhával, és egy bakancsot, amelynek magas volt a sarka. - Hmm a srácok elfognak ájulni tőled. De a hajad még vissza van - beültetett egy székbe, megszárította, kivasalta, és feltupírozta. - Tökéletes vagy.
-Köszönöm szépen! Nagyon szép lett... - mosolyogtam rá, de tudtam, utoljára láttam.
  Lassan kisétáltam az öltözőből, és a kijárat-felé vettem az irányt, azzal a szándékkal, hogy elmegyek. A székeknél felvettem a táskám, majd kiléptem. Az eső még mindig esett, de nem ez volt a legnagyobb gondom... Több tízezer lány állt az ajtónál bejutásra várva, én pedig most jöttem ki onnan. Futni kezdtek felém, az én fejemben pedig már az járt, hogy nekem befellegzett, Isten így bosszulja meg, hogy eljöttem otthonról. Miért nem rohadt paradicsommal dobálnak meg?! Ahh.... becsapódás várható... 3....2...1... valaki megragadta a karom, és berántott a stadionba. Hát ez talán jobb, mint a rohadt paradicsom....

Bemutatkozás, Prológus

Hali! Szerintem igazából nem kell bemutatkoznom... Volt egy "igaz-történet" blogom, ami nem igazán aratott sikert a köreitekben, de elég szép számmal néztétek azt is. Most egy nem tudom, hogyan jellemezhetném ezt a történetet... Talán Horro-romantikus-drámai-fanfiction?! Igen. Ez miiiind lesz benne. Én nem átlagos fanfictiont fogok írni... Hol éltek?! :DD Szerintem igencsak érdekes lesz. A fejemben megvan már az egész történetről egy "menetrend", de majd meglátjuk. Amúgy ez egy... ááá nem lövöm le a poént. :D Majd olvassáto ka blogot, és megtudjátok miről fog szólni... De, ha fanfiction, miért az a címe, hogy "The Killer"?! Háhá, itt ugrik a Bélla a vízbe, mert, mint mondtam, nem egy sima fanfiction lesz. Lesz benne gyilkosság, szerelem, halál, sztárok, kutya, macska, elefánt, víz... minden :D De nem húzom az időd, szerintem már kellőképp hülyének néztek, szóóóval nézzük a Prológust! :)



Sötét van, a szobába csak a Hold és az utcai lámpák adnak egy kevés fényt, hogy lássam mit is pakolok a táskámba. Csupán egy rövid ujjú felsőt, egy rövidnadrágot, kevés rágcsálni valót és a telefontöltőmet raktam be, arra az esetre, ha valaki befogadna.Igen, éppen elszököm otthonról... Elegem van az alkoholista apámból, aki mindig ver engem, mióta anyám meghalt. Testvérem soha nem is volt, ami nagy szerencse, mert neki nem kell azt átélnie, mint nekem. Apám pénztárcájából az éjjel kiloptam - igen, loptam - negyvenezer forintot, majd mikor végeztem a pakolással, az ajtómhoz mentem. Még egyszer végig néztem a szobámon, amelyben csupán egy kis ágy volt egy szekrénnyel. Kinyitottam az ajtómat, és kiléptem a folyosóra. Apám szobája mellett elhaladva halottam hangos horkolását, majd lerohantam a lépcsőn, és a bejárati ajtóig meg sem álltam. Kiléptem az ajtón, majd siettem a buszmegállóba, ugyanis nemsokára indul egy busz Budapestre, onnan pedig vonattal megyek Berlinbe. Igen, ott fogok "lakni", minél messzebb apámtól.
   A buszom már bent állt, én pedig rohanni kezdtem, épp hogy csak elértem. Felszálltam, és leültem leghátulra. A jármű ülései kényelmesek voltak, így könnyen elaludtam. Két óra múlva keltem fel, ami szerencse, mert már Budapesten voltunk. A sötétben elindultam a Keletihez, vártam pár percet, majd felszálltam a vonatomra. Most van 23:50, ami azt jelenti, hogy holnap dél felé érek Berlinbe. Remek, akkor apám még aludni fog, ahogy ismerem. Utána elmegy inni, majd részegen bemegy dolgozni, hazamegy, de nem talál otthon, így nem fog tudni megverni. Egy baj van, nem tudok németül. Angol szakra jártam suliba két évig, így felső fokon beszéltem azt. Reméljük lesz olyan ember, aki beszéli azt a nyelvet, de legfőképp remélem azt, hogy valaki befog fogadni, ugyanis már csak huszonkettőezer forintom maradt. De ezzel ráérek, majd akkor foglalkozni. Most aludni fogok, hisz ki tudja, mikor tehetem ezt meg újra ilyen kényelemben.

***

-Hölgyem! Hölgyem! - szólongatott valaki. Nehezen kinyitottam a szemem, a kalauzt láttam meg. Megmutattam a jegyem, majd elment. A Nap már felkelt, elővettem a telefonom 10:41 perc. A vonat kabinjában én voltam egyedül. Lehetséges, hogy megijedtek tőlem, és inkább másik kabinba mentek? Ha a fekete kivasalt, feltupírozott hajam, amely már kezdett göndörödni nem is volt taszító, de az elfolyt fekete sminkem, és a fekete, szakadt rövid farmernadrágom, és a fehér "I <3 ROCK" feliratú felsőm a bakancsommal biztosan riasztó lehet. Mind ez egy 16 éves lányon... A gondolatmenetemből a gyomrom korgása zavart meg, így elővettem a tegnap este bepakolt rágcsálni valót, ami egy csomag chipset, két szendvicset, és egy csokit takart. Majd ezeket meg is ettem. Mikor végeztem 11:38 volt, de már Berlinben voltunk a végállomáson. 

   Jaa, nem mutatkoztam be... Fehér Alexandra vagyok, de csak Alex vagy Lexa. 16 éves vagyok, 10 évig tanultam angolt, így most folyékonyan beszélem azt. Ennyi elég is rólam, majd a többit megtudjátok a történetből.

  Nagyjából rendbe szedtem a sminkem, és leszálltam a vonatról, majd elindultam egy irányba, amerre a legtöbb tinilány ment. Egy ideig mentem velük, majd egy plázánál megálltam, és bementem. Találtam egy kajáldát, így már ettem és ittam is. Beugrottam egy boltba, és vettem vizet, majd sétáltam tovább. 

U.I.: hagyjatok nyomot magatok után légyszi! köszi :D