3. rész

Sziasztok! :) Örülök, hogy (véééégre) pipáltatok... :D  Most fog kezdődni a történet szerintem igazából, ugyanis, most jövünk a jelenbe. Szóval olvassátok figyelemmel ezt a részt is! :) Jó olvasást hozzá! (U.I: Pipák,komik, feliratkozók jöhetnek. Nem sértődök meg :P)

*2013.08.16.*

  Egy éve szöktem el otthonról. Egy éve lakom az utcán. Egy éve vagyok vak... Igen, azok a szemetek elvették a látásom. Azt a kínzó fájdalmat soha, senkinek nem kívánom. Ahogy azt a vegyszert a szemembe csepegtették, az égető érzés felemésztett. Sikítottam, ahogy tudtam, de senki nem hallott. Az erdő közepére vittek egy házba, és miután elvették a látásom...megerőszakoltak, majd kidobtak az utcára. Egy öreg bácsi hívta ki hozzám a mentősöket, akik a kórházban ellátták a sebeim, de a szememmel nem tudtak mit csinálni, így végleg elvesztettem a látásom. Bedugtak egy árvaházba, de megszöktem, nem fogok ott élni, akkor már inkább az utca. Sokan lenéznek, hogy milyen fiatal vagyok, mégis az utcán vagyok, de vannak olyanok is, akik megsajnálnak, és adnak egy kevés pénzt, amely elég talán egy szelet kenyérre, de az is több, mint a semmi. Voltak olyan napok is, mikor egyáltalán nem ettem huzamosabb ideig...

  Ma is ugyan az a ruha van rajtam, mint egy éve, amit azon a napon kaptam a hölgytől. Már nem emlékszem a nevére, sajnos. Már nem volt olyan gyönyörű, mint akkor. Lyukak tarkították, több helyen szét szakadt....    

   Egy ház oldalának támaszkodva ültem a földön, és csak gondolkodtam. A fiatalok újra, mint minden nap, odajöttek hozzám, és beszólogattak, elvették azt a kevés pénzt, ami ételre kellett volna. Lassan felálltam, és elindultam. Nem volt fehér botom, sem semmim. Csak az érzékeimre számíthattam, amely nem volt a legjobb egy ekkora városban. Sok emberbe beleütköztem, és a bocsánatkérések után folytattam utam. Egy év alatt kiismertem ezt a várost, és már tudom, hogy egy helyről egy másikra hogy jutok el.

  Már a stadionnál voltam. Igen, annál a stadionnál. Hirtelen sikításokat hallottam, amelyek előttem voltak, de nem foglalkoztam velük. Odamentem a falhoz, mint akkor, és leültem. Ugyan olyan volt, mint akkor, de mégis más.  Nem láttam már a gyönyörű eget, a lemenő Napot. Sajnos fürdeni is csak ritkán tudok, mivel nincs hol laknom. És pénzt kérek ételre. Csak ezek változtak...hmm, milyen hamar romlott el az életem.

  Ha egy éve, akkor nem szököm el otthonról, még mindig lenne tető a fejem felett, és nem kellene megküzdenem az ételért, a túlélésért.

-Kérem, asszonyom! Menjen el innen - ugyan az, mint egy évvel ezelőtt. A férfi megfogta a karom, és újra kidobott a stadion menedékéből. 

  És most, te kedves olvasóm, arra számítasz, hogy újra feltűnik az az öt fiú, és megváltozik az életem. Igen, titkon én is erre számítottam, de nem jött oda hozzám senki. Lehetséges, sőt biztos voltam benne, hogy több százan vannak körülöttem, de senki nem törődött velem. Sajnos ez az élet... egy nagyon kemény élet.

  Lassan elindultam abba a parkba, ahol utoljára láttam a csillagos eget. Az út alatt hallottam a madarakat csicsergését, mely mindig lenyugtatott. Hallottam a rohanó embereket, az autók dudálását, a lábam alatt lévő kövek súrlódását. Úgy éreztem, újra látok. 

  A parkba érve leültem egy eldugottabb helyen lévő padra, ahol semmilyen zajt nem észleltem, csak a madarak csicsergését, a falevelek suhogását, amint a szél megfújja őket. Lábaimat felhúztam a padra, és átkaroltam őket, majd fejem hátravetettem, és az égbolt felé fordítottam. Nem éreztem a Nap simogatását, és az idő is kissé lehűlt. Újra éjszaka van. Újra félhetek, hogy melyik részeg fog nekem támadni. Az éjszaka számomra kihívás, melyet csak néhányszor vesztettem el, akkor is néhány ütéssel megúsztam. Gondolataimból egy hang zökkentett ki.

-Mit keres egy lány ilyen későn idekint? Otthon kellene már lenned - a hang megnyugtatott. Kellemes volt.