Sziasztok! Íme az új rész. Nem tudom, hogy olvassa-e valaki ezt a blogot, de örülnék pár kommentnek, hogy tetszik-e az, amit csinálok vagy sem. Öm következő rész nem tudom mikor esedékes, de sietek majd vele. Jó olvasást hozzá, és ne felejtsetek el komizni, pipálni, és feliratkozni! :)
Az a valaki, aki behúzott nem más volt, mint a rövid barna hajú fiú.
-Megőrültél? - kérdezett rá.
-Én csak el akartam menni - motyogtam lesütött tekintettel. - A magánszférámban vagy - szólaltam meg, ugyanis nagyon, ismétlem NAGYON közel volt hozzám.
Hülyén nézett rám ,majd megrázta a fejét, és eltávolodott. Elindult a többi fiúhoz, engem is magával húzva.
-Harry, el akart menni. Csinálj már vele valamit - mondta a fiú, aki idehozott.
-Had menjen. Nincs jogunk itt tartani őt... - mondta a göndör hajú fiú, ezek szerint Harry.
Pár percig néma csend lett, majd megszólaltam.
-Amúgy ti kik vagytok? - a kérdés már nagyon fúrta az oldalam, és egyszerűen muszáj volt megkérdeznem.
Álluk a földet súrolta, majd a szőkeség felől hallottam valami hangot.
-One Direction - nyögte ki.
-Ja, az az öt buzi? - hoppáááá, ezt kimondtam?! - uhh, öhm, bocsi.
Nem mondtak semmit, csak elmentek. Úgy éreztem, muszáj bocsánatot kérnem tőlük. De, hisz már megtettem... Jajj, de jó. Akkor indulás el innen. A táskám a hátamra dobtam, majd elindultam egy nagydarab őr felé, és megkérdeztem, merre található a hátsókijárat.Ő készségesen megmutatta, majd elköszöntem tőle.
Megvártam míg elmegy, majd még egyszer visszanéztem, mint a filmekben, tudjátok?! Ott most jön az a rész, hogy a fiú a lány után fut, hogy ne menjen el, és megcsókolja, és minden happy, és 10 gyereket szül a csaj, és ja... Aha... a filmekben. A folyosó viszont kihalt volt. Még egy légy sem repült át rajta.
Na itt volt az ideje, hogy kilépjek a One Direction életéből. Lenyomtam a kilincset, és elindultam valamerre.
Az eső már elállt, így nem kellett félnem, hogy elázok, és elolvadok. Hogy én mennyire utálom azokat az embereket, akik "Jézusom, esik az eső, most mi lesz velem?" vagy "Jézusom, szét megy a hajam wáááááá!'. Hogy tépjelek meg... cukorból vagy, hogy fél egy kis víztől? Ahj.. Bocsánat a kirohanásaimért, sajnos ez vagyok én. Egy lány, aki elszökött otthonról, nincs semmije, se lakása, se pénze, és magában beszél. Egyre jobb nem? Te kedves olvasóm, kérlek írd meg véleményed, hogy normálisnak tartasz-e, mert én nem tartom magam annak.
Na, de térjünk vissza a jelenbe. Csak sétáltam, és sétáltam. Sok klub előtt mentem el, amelyek körül fiatalok tömege volt. Szinte az összes fiú megbámult, de őszintén, ebben a ruhában én is megbámulnám magam... Elsétáltam bezárt boltok előtt ,melyekben 1-1 lámpa adott fényt vagy esetleg semmi, és vak sötét volt. Fel néztem az égre, már a csillagok is ragyogtak a Hold körül, aki tekintélyt parancsolóan nézett rájuk. A park, ahol sétáltam tele volt fákkal, csak a szél süvítését lehetett hallani. Fényt csak az utcai lámpák és a csillagos égbolt adott. Leültem egy padra, táskám magam mellé ejtettem, majd gondolataimba mélyedtem.
Talán ott kellet volna maradnom a fiúkkal, és kihasználni őket. Nem, az nem én lettem volna. Igaz, hogy apámat megloptam, de nem volt más lehetőségem. El kellett jönnöm onnan, mert halálra vert volna. Vajon eszébe jutottam? Kerestet már? Vagy észre sem vette, hogy eltűntem? Egyszer biztos vagyok benne, hogy megfogja keserülni azt, amit tett velem. Megesküszöm, itt és most Neked kedves olvasó.
Hirtelen egy kezet éreztem meg a számon. mely hátra húzott. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, s a kéz a számon is akadályozott ebben. Fejemen egy ütést éreztem, majd minden elsötétült. Már nem láttam a csillagos eget, sem a gyönyörű parkot, ahol voltam.... Elájultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése