Élek! Visszatértem a kőkorszakból, a net nélküli világból kemény 1 órára, és ezt is RÁTOK, kedves olvasóimra fogom szentelni :D Na szóval, ott tartottam, hogy Köszönöm a pipákat, és azt az egy komit is, amit kaptam, mert tényleg nagyon sokat jelent számomra. De nem húzom az időt.. nézzük az új részt! :D Jó olvasást! (U.I.: PIPÁKAT,KOMIKAT,FELIRATKOZÓKAT várom!)
A Nap már alig-alig simogatta bőröm, miközben a városháza lépcsőjén koldultam. Az alul lyukas kis fém poharamban épp csak egy kevés pénz volt, melyet azok az emberek adtak, akik megsajnáltak. Lassan felálltam, felvettem a táskámat, amiben a ruhám volt, és egy pár cipő télre, majd mezítláb elindultam egy neves étteremhez, ahol talán a gazdagabb emberek adakozóbbak lesznek.
Néha már a kocsik dudálása, az emberek káromkodása megőrjített, ilyenkor próbáltam minél messzebbre menni tőlük. Nem mindig sikerült...sajnos. Volt olyan eset - nem is egyszer -, hogy megvertek, és ott hagytak, de kórházba sohasem mentem. Volt, mikor megkéseltek, a hegek még ma is tapinthatóak... a testem egy roncs, ahogy a lelkem, és azt életem is....
Perceket vagy talán órákat sétáltam, mire az étteremhez értem, s a Nap sugarai már nem simogatták a bőrömet...beesteledett. Az emberek elsuhantak mellettem, néhányuktól hallottam, hogy összesúgnak mögöttem, és a "büdös csöves" címszóval illetnek, de már megszoktam. Igaz, eleinte nagyon rosszul esett, és néha megkönnyeztem, de ez mostanra elmúlt. Kocsik dudáltak, egy gyerek sírt, egy másik pedig kiabált.
Az étterem sarkánál leültem, elővettem a kis fém poharamat, és kinyújtottam a kezem. Nem láttam semmit, de tudtam, hogy sok ember megy el mellettem, ám egyik sem szánt meg. Mindegyik pökhendi ember tízezreket hagy az étteremben, de nekem a a negyedét nem adnák oda. Az egyik pillanatban arra lettem figyelmes, hogy a bordám alá egy rúgást mértek, majd még egyet és még egyet. Nem tudtam mit csinálni. Újra megvertek. Pár perc múlva már a hátamat is rugdosták, a szemeimből patakokban folyt a könny a fájdalom hatására.
Már a szitkozódásokat sem értettem rendesen, az érzékeim egyre tompultak, ami azt jelentette, hogy kezdem elveszíteni az eszméletem. Egy rúgást mért a gyomorszájamba, mire felordítottam, majd elveszítettem az eszméletem. Már nem éreztem a fájdalmat, nem hallottam a bántó szavakat, nem fáztam...talán meghaltam. Nekem már mindegy. Talán megváltás lenne a halál.
Mikor magamhoz tértem, még mindig az étterem előtt feküdtem. Hallottam az emberek hangját, de a Nap simogatását nem éreztem a bőrömön, tehát még este van. Lassan felültem, amely nagy fájdalommal járt, majd felálltam. A jobb lábamba fájdalom nyílalt, a szemembe könnyek gyűltek. Ugrálva indultam el a legközelebbi buszmegálló felé, ahol majd lefekszem a padra, és álomba merülök. A bal lábam már fájt az ugrálástól, a talpam nem egy kő sértette fel ügyetlenkedésem miatt. Éreztem, ahogy a vér beborítja lábfejem, de nem érdekelt. Egyszer rosszul ugrottam, és az útra estem...a kocsik elé. Hallottam a fékcsikorgást, amely dudálással járt. Közel volt, nem tudott megállni. Ám a következő pillanatban valaki megragadta a karom, és félrehúzott.
-Héj, Jól vagy? - kérdezte, mire bólintottam, majd újra elveszítettem az eszméletem.
Legközelebb, mikor felébredtem kórházban voltam, ezt a szagból állapítottam meg. Kinyitottam a szemem, de nem láttam semmit. Azt akartam, hogy felébredjek, hisz ez nem lehet a valóság...ez csak egy rossz álom.
Valaki megfogta a kezem, és megszorította. Megijedtem. Ki lehet az, aki itt van? Féltem, egészen addig, amíg nem szólalt meg.
-Lexa, igyál egy kicsit - valószínűleg a poharat tartotta elém, és várta, hogy elvegyem. Kinyújtottam a kezem, mire belerakta, a számhoz emeltem, és az egészet megittam.
-Köszönöm! - hálálkodtam. - Megmondanád, hogy kerültem ide? És, hogy egyáltalán hol vagyok?
-Én hoztalak be, egy magánklinikán vagy, mert elájultál, és a testedet szinte mindenhol zúzódások, és sebek borítják - magyarázta meg. Pár pillanatig hallgattam, majd suttogva megszólaltam.
-Nekem nem kellene itt lennem. Nekem meg kellene halnom. Miért húztál el a kocsi elől?
-Mert...nem tudom. Nem tudtam volna végig nézni, ahogy elütnek egy embert - suttogta Ő is.
Ekkor nyitott be az orvos.
-Áhh, Lexa, felébredtél? - az orvos a hangja alapján öreg volt. - Én Dr. Smith vagyok. A testeden zúzódások, és sebek vannak. És sajnálattal kell közölnöm - itt már halkabban beszélt -, de a látásodat is elveszítetted.
-Azt már egy éve - suttogtam alig halhatóan. - Mikor mehetek el? - kérdeztem.
-Akár most is - mondta a doki. - De kérem, egyen és igyon rendesen, alacsony a vérnyomása, szóval vigyázzon magára - ó, ha ön tudná, milyen lehetetlent kér tőlem.
-Megpróbálom - mondtam mosolyogva.
-Viszont látásra! - köszönt el, mire biccentettem. Az ajtó csukódott, én pedig egyedül maradtam...legalábbis azt hittem, de Ő bent maradt.
-Sajnálom - suttogta.
-Nem kell - mosolyogtam. - Megtanultam vele élni.
-Gyere, hazaviszlek. Hol laksz? - kérdezte.
-Az utcán - suttogtam lehajtott fejjel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése